Ma reggel, az Egy kávézóba menet – tudniillik ma fehérjenapom van, és végre ihatok kávét! – zenét hallgattam, és hagytam hogy a gondolatok csak úgy csavarogjanak-tekeredjenek a fejemben, szabad folyást engedve nekik. Valahogy eszembe jutott egy-két érdekes gondolat. Ezeknek nagyjából a 2/3-át már el is felejtettem, de maradt még, ami bár elég képlékeny állapotban, de még megvan.

Olyan emberek jutottak  az eszembe, akikkel régen jóban voltam, illetve az életemnek egy időszakában például ők voltak  a legjobb barátaim, az életem, de már nem így van, és valahogy időközben megváltoztak a viszonyok. Ahogy azon agyaltam, hogy miért is, rájöttem, hogy sok esetben én vagyok az, aki végül is elengedi ezeket a kapcsolatokat, mert ha akarnám őket, akkor mindjárt gyakrabban jutnának eszembe, és semmibe se kerülne felemelnem a telefont, vagy írni nekik egy üzenetet és beszélnem velük. (Közben jut eszembe, és még az elején meg is jegyzem: ne vegye ezt magára minden régi ismerősöm, akivel mostanság nem beszélgetünk, inkább csak tekintsük úgy azokat akikről beszélek,mint fiktív személyeket, akik mindegyikünk múltjában jelen vannak.)

Miért van az, hogy a jelenemben annyira más típusú emberekre van igényem, és szükségem, mint régen, akár egy pár évvel ezelőtt. Nyilvánvaló persze, hogy az ember az életének ebben az időszakában, főleg 18-25-ig milyen sokat változik, szinte hónapról hónapra, az értékrendje mindig újra összedől, és aztán hirtelen megint újat épít magának, és így tovább. De vajon mi teszi értékesebbé, vagy másmilyen értékrendbe illővé azokat a személyeket, akik most közel állnak hozzám? Elgondolkodtam, felidéztem az akkori mindennapjainkat, a tevékenységeket, amiket űztünk, a témákat, amik foglalkoztattak, és nagyon meglepő volt látni, hogy valóban, milyen sokat változtam, és szinte már megmosolyogtat a múltbéli önmagamnak ez a külsőség-központú, hiú, és önbecsülés hiányos mivolta, viselkedése. Ajánlom mindenkinek, hogy gondoljon vissza ugyanígy, olyan ez, mint ha valakinek naplója van, és picit visszalapozgat benne, elolvassa miket írt, és hogyan, milyen stílusban. Néha kifejezetten kínos olvasni, még akkor is ha csak pár hónapot lapozol vissza, mégis azt gondolod, „Kinek hazudozik ez itt?” Mert az én régi Szibüllám, az a naplójában is hazudozott, pedig rajta kívül soha senki nem olvasta el, saját magának hazudozott. Nem tényeket manipulált persze, hanem a saját véleményét, érzéseit, és hozzáállását írta le másképpen, mert ami a valóságban volt, az nem tetszett neki.

Hogy egy példát mondjak, úgy egy fél éve megint megtaláltam a régi naplómat, és visszalapoztam egy pár évet és döbbentem láttam, hogy írtam az egyik régi nagy szerelmemről – mert tudom, hogy az volt – de a naplóban úgy beszéltem róla, mintha csak éppen egy futó kalandocska lett volna, ami csak úgy véletlenül eszembe jutott! Miért? Mert szerettem egy embert, aki viszont nem látott engem igazán , és nem látta az igazi értékeimet, így nem is szerethetett igazából. Ettől az iránta érzett szeretetemet megalázónak találtam, és még saját magamnak sem mertem bevallani. Talán ha ma történne, ahelyett, hogy hazudozok magamnak, és szégyellem magam, többre tartottam volna a saját értékeimet, és ha igazán szerettem volna önmagamat, akkor felismerem, hogy nem érdemli az én időmet az az ember, aki nem is lát engem igazán, és nem is próbál látni. (Nem azért mert ő kevés, hanem mert én ennél úgy gondolom többet érek.) Talán ha ma írnám le az esetet őszintén, és szívfacsaró módon írnám le a naplóba, hogy mennyire fájt, és hogy kimerített érzelmileg, lehet, hogy a könnyeim áztatták volna a lapokat, éppen mert meg merném mutatni, hogy igenis érzem,de azt is beleírtam volna, hogy tudom mit jelent ez, és a dolgot egyszer s mindenkorra le kell zárni, és továbblépni az életemben, mert nem érdemel több időt, és energiát, nem ad mást, mint fájdalmat. Ezt a lépést viszont akkor nem mertem felvállalni, régen sosem voltam képes véglegesen, és határozottan véget vetni állapotoknak, vagy kapcsolatoknak. Különös módon egyébként nem hiszem, hogy ma lenne egyetlen közös témám is ezzel a személlyel, vagy tudna mondani bármit, amivel felkelthetné az érdeklődésem. Ő is azok közé tartozik, akikről a bejegyzésem elején tettem említést, csak közben kissé elkalandoztam.

Visszatérve az elkallódott embereimre, azt hiszem az értékek változása a kulcs. Nem az értékek növekedésében, mert nem tartom magamat értékesebbnek mint sok régi barátomat, hanem csak másmilyen érték-, és világképem van, amelybe már sehogy sem tudnám őket beilleszteni. Nagyon szeretném úgy élni az életem, hogy olyan dolgokkal foglalkozzak, olyan emberekkel találkozhassak, akik ablakot nyitnak nekem a világra bármilyen értelemen. Tudom, hogy néhány éve nem voltam olyan ember, aki bárkit is segített volna az önismeretben, vagy a lelki növekedésben, annál inkább foglalkoztatott valamiféle magam által megrendezett színdarabra hasonlító életem, amelyben olyan voltam amilyen lenni akartam, és igyekeztem felkelteni minél több figyelmet,érdeklődést. Szerettem a drámát, az érzelmi kirohanásokat, imádtam tetszelegni, és élveztem, ha felkavartam az állóvizet magam körül, még akkor is ha ennek nem mindenhol volt jó fogadtatása. És nagyon szép akartam lenni! :) (Most se bánom ha szép vagyok. ) Talán azt is mondhatnám, hogy rettegtem az unalmasságtól. De ennek a régi, és önmagáért való világnak már nem tudnék megint a része lenni, a benne szereplő emberek, és célok nem tudnak már foglalkoztatni, és ez rendjén van így. Tulajdonképpen örülök annak a felismerésemnek, hogy nem vesztettem el semmit sem! A környezetem csupán átalakult, megint rám szabta magát, mint már oly sokszor.

Az egész gondolat onnan szökhetett a fejembe, hogy mostanság nekem is sokszor jutott eszembe, főleg hogy a Facebook már mindenhol kísért bennünket, hogy „Jaj, vele se szoktam már beszélni…És vele meg mikor találkoztam utoljára…már annyira más lett, mi meg elfelejtettük egymást, de kár…” Nem kár! Így van ez rendjén, ez azt jeleni, hogy változunk, alakulunk, haladunk. Sínek jönnek, és keresztezik egymást, sokáig párhuzamosan futnak esetleg, mert látszólag egy az irány, de aztán megint elkanyarodnak, és keresik saját életük értelmeit. Mindig vannak párhuzamos sínek, és lehet, hogy nem tart örökké, de én most nagyon örülök az enyémeknek! (És főleg Morpheusznak, de az BIZTOS, hogy örökké is tart! ;) ) Különben is, az az út ami most más merre tart, később még visszakanyarodhat mellém. Van, hogy lehet azt érezni, hogy egy ember már más merre halad mint te, az életútja valahogyan gyökeresen eltér a tiedtől, és nehezebb megtalálni a közös hangot. Ha igazam van,el kell ilyenkor engedni a másik embert. Kapaszkodni nem érdemes!

 Erről eszembe jutott egy nagyszerű Yonderboi, tessék hallgatni: