Ma reggel, az Egy kávézóba menet – tudniillik ma fehérjenapom van, és végre ihatok kávét! – zenét hallgattam, és hagytam hogy a gondolatok csak úgy csavarogjanak-tekeredjenek a fejemben, szabad folyást engedve nekik. Valahogy eszembe jutott egy-két érdekes gondolat. Ezeknek nagyjából a 2/3-át már el is felejtettem, de maradt még, ami bár elég képlékeny állapotban, de még megvan.

Olyan emberek jutottak  az eszembe, akikkel régen jóban voltam, illetve az életemnek egy időszakában például ők voltak  a legjobb barátaim, az életem, de már nem így van, és valahogy időközben megváltoztak a viszonyok. Ahogy azon agyaltam, hogy miért is, rájöttem, hogy sok esetben én vagyok az, aki végül is elengedi ezeket a kapcsolatokat, mert ha akarnám őket, akkor mindjárt gyakrabban jutnának eszembe, és semmibe se kerülne felemelnem a telefont, vagy írni nekik egy üzenetet és beszélnem velük. (Közben jut eszembe, és még az elején meg is jegyzem: ne vegye ezt magára minden régi ismerősöm, akivel mostanság nem beszélgetünk, inkább csak tekintsük úgy azokat akikről beszélek,mint fiktív személyeket, akik mindegyikünk múltjában jelen vannak.)

Miért van az, hogy a jelenemben annyira más típusú emberekre van igényem, és szükségem, mint régen, akár egy pár évvel ezelőtt. Nyilvánvaló persze, hogy az ember az életének ebben az időszakában, főleg 18-25-ig milyen sokat változik, szinte hónapról hónapra, az értékrendje mindig újra összedől, és aztán hirtelen megint újat épít magának, és így tovább. De vajon mi teszi értékesebbé, vagy másmilyen értékrendbe illővé azokat a személyeket, akik most közel állnak hozzám? Elgondolkodtam, felidéztem az akkori mindennapjainkat, a tevékenységeket, amiket űztünk, a témákat, amik foglalkoztattak, és nagyon meglepő volt látni, hogy valóban, milyen sokat változtam, és szinte már megmosolyogtat a múltbéli önmagamnak ez a külsőség-központú, hiú, és önbecsülés hiányos mivolta, viselkedése. Ajánlom mindenkinek, hogy gondoljon vissza ugyanígy, olyan ez, mint ha valakinek naplója van, és picit visszalapozgat benne, elolvassa miket írt, és hogyan, milyen stílusban. Néha kifejezetten kínos olvasni, még akkor is ha csak pár hónapot lapozol vissza, mégis azt gondolod, „Kinek hazudozik ez itt?” Mert az én régi Szibüllám, az a naplójában is hazudozott, pedig rajta kívül soha senki nem olvasta el, saját magának hazudozott. Nem tényeket manipulált persze, hanem a saját véleményét, érzéseit, és hozzáállását írta le másképpen, mert ami a valóságban volt, az nem tetszett neki.

Hogy egy példát mondjak, úgy egy fél éve megint megtaláltam a régi naplómat, és visszalapoztam egy pár évet és döbbentem láttam, hogy írtam az egyik régi nagy szerelmemről – mert tudom, hogy az volt – de a naplóban úgy beszéltem róla, mintha csak éppen egy futó kalandocska lett volna, ami csak úgy véletlenül eszembe jutott! Miért? Mert szerettem egy embert, aki viszont nem látott engem igazán , és nem látta az igazi értékeimet, így nem is szerethetett igazából. Ettől az iránta érzett szeretetemet megalázónak találtam, és még saját magamnak sem mertem bevallani. Talán ha ma történne, ahelyett, hogy hazudozok magamnak, és szégyellem magam, többre tartottam volna a saját értékeimet, és ha igazán szerettem volna önmagamat, akkor felismerem, hogy nem érdemli az én időmet az az ember, aki nem is lát engem igazán, és nem is próbál látni. (Nem azért mert ő kevés, hanem mert én ennél úgy gondolom többet érek.) Talán ha ma írnám le az esetet őszintén, és szívfacsaró módon írnám le a naplóba, hogy mennyire fájt, és hogy kimerített érzelmileg, lehet, hogy a könnyeim áztatták volna a lapokat, éppen mert meg merném mutatni, hogy igenis érzem,de azt is beleírtam volna, hogy tudom mit jelent ez, és a dolgot egyszer s mindenkorra le kell zárni, és továbblépni az életemben, mert nem érdemel több időt, és energiát, nem ad mást, mint fájdalmat. Ezt a lépést viszont akkor nem mertem felvállalni, régen sosem voltam képes véglegesen, és határozottan véget vetni állapotoknak, vagy kapcsolatoknak. Különös módon egyébként nem hiszem, hogy ma lenne egyetlen közös témám is ezzel a személlyel, vagy tudna mondani bármit, amivel felkelthetné az érdeklődésem. Ő is azok közé tartozik, akikről a bejegyzésem elején tettem említést, csak közben kissé elkalandoztam.

Visszatérve az elkallódott embereimre, azt hiszem az értékek változása a kulcs. Nem az értékek növekedésében, mert nem tartom magamat értékesebbnek mint sok régi barátomat, hanem csak másmilyen érték-, és világképem van, amelybe már sehogy sem tudnám őket beilleszteni. Nagyon szeretném úgy élni az életem, hogy olyan dolgokkal foglalkozzak, olyan emberekkel találkozhassak, akik ablakot nyitnak nekem a világra bármilyen értelemen. Tudom, hogy néhány éve nem voltam olyan ember, aki bárkit is segített volna az önismeretben, vagy a lelki növekedésben, annál inkább foglalkoztatott valamiféle magam által megrendezett színdarabra hasonlító életem, amelyben olyan voltam amilyen lenni akartam, és igyekeztem felkelteni minél több figyelmet,érdeklődést. Szerettem a drámát, az érzelmi kirohanásokat, imádtam tetszelegni, és élveztem, ha felkavartam az állóvizet magam körül, még akkor is ha ennek nem mindenhol volt jó fogadtatása. És nagyon szép akartam lenni! :) (Most se bánom ha szép vagyok. ) Talán azt is mondhatnám, hogy rettegtem az unalmasságtól. De ennek a régi, és önmagáért való világnak már nem tudnék megint a része lenni, a benne szereplő emberek, és célok nem tudnak már foglalkoztatni, és ez rendjén van így. Tulajdonképpen örülök annak a felismerésemnek, hogy nem vesztettem el semmit sem! A környezetem csupán átalakult, megint rám szabta magát, mint már oly sokszor.

Az egész gondolat onnan szökhetett a fejembe, hogy mostanság nekem is sokszor jutott eszembe, főleg hogy a Facebook már mindenhol kísért bennünket, hogy „Jaj, vele se szoktam már beszélni…És vele meg mikor találkoztam utoljára…már annyira más lett, mi meg elfelejtettük egymást, de kár…” Nem kár! Így van ez rendjén, ez azt jeleni, hogy változunk, alakulunk, haladunk. Sínek jönnek, és keresztezik egymást, sokáig párhuzamosan futnak esetleg, mert látszólag egy az irány, de aztán megint elkanyarodnak, és keresik saját életük értelmeit. Mindig vannak párhuzamos sínek, és lehet, hogy nem tart örökké, de én most nagyon örülök az enyémeknek! (És főleg Morpheusznak, de az BIZTOS, hogy örökké is tart! ;) ) Különben is, az az út ami most más merre tart, később még visszakanyarodhat mellém. Van, hogy lehet azt érezni, hogy egy ember már más merre halad mint te, az életútja valahogyan gyökeresen eltér a tiedtől, és nehezebb megtalálni a közös hangot. Ha igazam van,el kell ilyenkor engedni a másik embert. Kapaszkodni nem érdemes!

 Erről eszembe jutott egy nagyszerű Yonderboi, tessék hallgatni:

Ma reggel azzal ébredtem, hogy mi más is lehetne ennek a blognak a legnemesebb szerepe, mint hogy megtegyem rajta keresztül az én legnehezebb vallomásaimat, és az őszinteségnek ez által a fokozata által én is csak épülhetek. Úgyhogy félve, sóhajtozva, de biztosan tudva, hogy jót fog tenni a  lelkemnek, itt az én egyik igen nagy titkom: 6 éven keresztül küzdöttem egy ostoba táplálkozási zavarral, amely nagy befolyással volt az életemre, a természetemre: önvádra, önostorozásra hajlamos természetem a multi-impulzív bulimia élő céltáblájává tett. Talán azért is jó, ha erről kicsit bővebben írok, mert olvashatja más is, aki küzdött, vagy küzd hasonló jellegű problémával, nem beszélve arról, hogy bármilyen múltban történt mesélnivalómmal összefüggésben van. Az ember, tudjátok, természeténél fogva, olykor bánt. Ez óhatatlan, elkerülni talán csak úgy tudnánk, ha életünket remeteként a világtól visszavonultan élnénk, nehogy bárkit is megbántsunk. Erre azonban nincs mód, legyen hát bármilyen jó a szív, aki emberek közt él, néha fájdalmat kell hogy okozzon nekik. Érzékeny természetem csapása volt, hogy én az egymást szóval, és tettel történő bántalmazásának mindennapi körforgását másoknál rosszabbul viseltem. Én mindig úgy éreztem, hogy egy átlagos embernél én sokkal több fájdalmat okozok környezetemnek, miközben az általuk okozott – akár aprócska- fájdalmakat fokozottan, irreálisan erősen szenvedem el. Ha úgy gondoltam rosszat tettem – ami gyakori volt – akaratlanul is büntetésre volt szükségem ahhoz, hogy valamiképp visszabillentsem az egyensúlyt, és ne érezzek magammal szemben aránytalanul nagy gyűlöletet. Büntetésem eszközévé tinédzserkorom hajnalán ez a primitív táplálkozási zavar vált. Ezt az apró hibát a rendszerben többnyire figyelmen kívül hagytam, elhanyagoltam, úgy éreztem amíg nem tudják mások, és ezzel fájdalmat nem okozhatok, addig ez a probléma gyakorlatilag nem is létezik. Sosem engedtem meg magamnak azt a gondolatot, hogy beteg vagyok, hogy segítségre szorulok, viszolygással töltött el a lehetősége is annak, hogy a szegény beteg szerepében tetszelegjek, sajnáltassam magam. Hihetetlen, hogy az ember mi mindent el tud hinni saját magának! Én 6 évet húztam így titokban, és fütyörészve, ugyan kérem, nálam nincs is egészségesebb ember, én rendben vagyok, a többieknek mindenféle baja van, de én hál’ Istennek megúsztam minden rosszat. Súlyosabb dolgoknak kellett ahhoz történnie, hogy végre hajlandó legyek segítséget kérni. Egy szakítás, és vér a torkomból. Nekem ezek kellettek ahhoz hogy kimondjam: egy kis bajban vagyok. 2013 áprilisában így végül azokhoz fordultam, akikben egyedül, és kizárólag bízhattam, az én személyre szabott isteneimhez: a szüleimhez. Pityeregve hívtam fel őket, én, a nagylány hiszen akkor éppen családi nyaralónkban pihentek mindketten  és másnap már ott ültünk hárman, egy-egy pohár bor mellett, és arról beszéltünk, mit fogunk tenni. Sosem felejtem el, hogy milyen türelemmel, bölcsességgel, és empátiával kezelték a helyzetemet. (Nem értem hogy hihettem korábban, hogy megrónak, és nem lesznek rám többé büszkék emiatt. ) Pár héten belül terápiára kezdtem járni, egy olyan pszichológushoz, akinek ezt volt a szakterülete.

A terápia. Egy külön könyvet tudnék írni belőle, annyi mindent mesélhetnék róla, csak félek ezt a könyvet végtelenül unalmas lenne elolvasni…  (Többek között ez a néhány hónapig tartó terápia volt az oka annak, hogy én magam is terápiával szeretnék foglalkozni, elsősorban művészetterápiával, ha úgy lesz.) Hogy utáltam magamat mikor elkezdtem, és az a másik ember velem szemben a széken, az a lelki tükör kellett ahhoz, hogy felismerjem a bennem elültetett érzések irracionalitását. Még egész biztosan nem állok készen arra, hogy a „nyilvánosság” elé tárjam az okait, és összetevőit annak, hogy bennem az életem egyes szereplői el tudták ültetni annak a gondolatnak a magját, hogy rossz vagyok, Hogy erkölcstelen vagyok, romlott, és nem érdemlem a boldogságot. Holott még csak nem tudtam, hogy én ezt gondolom! Elképesztő, hogy az ember a saját lelke mélyére ásva mennyi mocskot, és szemetet talál. Erről még egészen bizonyosan külön fogok írni, mert olyan összetett, és tanulságos volt, majd álneveket használok. Ezt követően egyébként kialakult egy erős érdeklődésem a pszichológia iránt, ami segített jobban megértenem magamon felül azokat az embereket is, akik a múltban bántottak engem, és azt, hogy ők is csak a saját ördögi köreiket róják, és ők sem tudják magukról, hogy hazudnak maguknak. (Ha az érzelmektől függetlenül nézzük, akkor nagyon érdekes volt esetleg felfedezni ismerőseimet egy-egy konkrétan diagnosztizálható lelki betegség jeleit.) Szintén sokat segített, hogy kibontakozott az asztronómia, és az asztrológia iránti érdeklődésem.

Hogy most egyenlőre több részletbe ne bocsátkozzam, mert senkit sem szeretnék hirtelen letámadni az én sérelmeimmel, ma már sokkal nyugodtabban tekintek vissza életemnek erre a zavaros időszakára. 2015 lett, és én végre egy kicsit úgy érzem, hogy biztonságban vagyok. Sosem felejtem el, hogy egy szakadék szélén járok, az önképzavaros betegségek mindig az ember sarkában járnak! De már látom, hogy mikor támad, és nem hagyok neki időt, és lehetőséget, hogy újra rajtam uralkodjon. Nem mondom, hogy egy kicsit nem nehezebb ezzel a gonosz kis kobolddal a nyakamon élni, de tisztábbá, őszintébbé, és erősebb akaratúvá tett engem a vele való küzdelem.

Ma azt gondolom, hogy jól vagyok. Hogy ugyan kérem, nálam nincs is egészségesebb ember, én rendben vagyok, a többieknek mindenféle baja van, de én hál’ Istennek megúsztam minden rosszat.

Az Egy: az Igen, az Örökkévaló,

szépséges madár, egekbe szárnyaló.

Kettő - a tagadás démona maga, 

Az összes többi az Egy másolata.

(Az első sorát szeretném rovásírással a kezem oldalára tetováltatni. Még nem döntöttem el, hogy megteszem-e. :) )

Álmomban egy arctalan ember követ. Halkan lépdel mögöttem valahol, engem pedig fojtogat az árnyéka, a tüdőm összeszűkül, a levegő sűrűbb. Hangtalanságával bántja a fülemet, nem látom, nem hallom, nem tapintom, hanem tudom őt. Honnan tudom, kérdezitek most nyilván tőlem, és kérdezik veletek kétkedőn felvont szemöldökeitek, akiket – megvallom – utálok. A válasz kiábrándító lesz: halvány fogalmam sincs róla, az álmom kezdetén éppúgy mint a végén tudom őt, az embert aki engem követ, sajnos tehát nem tudom miért,vagy hogy jött létre ez a furcsa tudatállapot. Tudom, hogy megfordulnom, és szembenéznem követőmmel értelmetlen, ő nem az én súlycsoportom. Tudom azt, hogy ezzel egy igazságtalan csata venné kezdetét, sőt, még a csatáig sem jutnék el, mert követőm erősebb nálam, megfoghatatlan, misztikus, behatárolhatatlan. Arctalan. Ő az ismeretlen, minden ami rettegésben tart, és ami ellen nincsen fegyver melyet e világi kéz használni tud. Engem már le is győzött. A másik döntés a futás. De a futás elkezdése visszafordíthatatlan folyamatot vonhat maga után: a követésből üldözés lesz. Ehhez a lépéshez tehát bátorság kell. Ezen a ponton rendszerint bátor döntést hozok, és futásnak eredek. Ismeritek milyen az álombeli futás, amikor tiszta erődből törekszel, próbálsz minél sebesebben, minél nagyobb erővel törekedni előre, mégis csigalassúsággal haladsz, lábaid mintha nem érintenék a földet. Na az én futásom nem ilyen. Villámgyors, nem is futás, hasítás, szemembe csapódik a szembeszél, belevág az arcomba, hogy az már szinte fáj, a lábaim suhognak, kimelegszem. Sokáig futok így, ezt az elementáris erőt abból az iszonyból merítem, amit a hátam mögötti ismeretlen kelt bennem. Mikor azonban végső kimerülésemben megállok, tudatosul bennem, hogy az ismeretlen még mindig mögöttem van. Hasztalan volt futnom, nem hagyhatom le őt. Nem küzdhetek ellene az anyagi világ egy olyan eszközével, mint a sebesség.

És most már tudom, hogy az Ismeretlen mindig itt lesz a hátam mögött, és nekem az általa keltett iszonyban kell leélnem az életemet. Mert ez az arctalan ember a semmi, maga a nihil Ő a halál, az én szememben. Életem minden perce mögött csendben, arctalanul ott lebeg, amikor szeretek, amikor zokogok, mikor szórakozom, vagy megpihenek, mikor egy pillanat nekem fontos, a legnagyobb lényeg, ő hangtalanul fricskáz engem. „Minden semmivé lesz.” suttogja a csend által, és ettől már nem olyan ízes az étel, nem olyan dallamos a zene, nem olyan érzéki a csók. Az Ismeretlen, álmaim iszonyú szereplője az én próbatételem a boldogsághoz, az élet egyetlen, és legborzalmasabb démona: a kétely.