Ma reggel azzal ébredtem, hogy mi más is lehetne ennek a blognak a legnemesebb szerepe, mint hogy megtegyem rajta keresztül az én legnehezebb vallomásaimat, és az őszinteségnek ez által a fokozata által én is csak épülhetek. Úgyhogy félve, sóhajtozva, de biztosan tudva, hogy jót fog tenni a  lelkemnek, itt az én egyik igen nagy titkom: 6 éven keresztül küzdöttem egy ostoba táplálkozási zavarral, amely nagy befolyással volt az életemre, a természetemre: önvádra, önostorozásra hajlamos természetem a multi-impulzív bulimia élő céltáblájává tett. Talán azért is jó, ha erről kicsit bővebben írok, mert olvashatja más is, aki küzdött, vagy küzd hasonló jellegű problémával, nem beszélve arról, hogy bármilyen múltban történt mesélnivalómmal összefüggésben van. Az ember, tudjátok, természeténél fogva, olykor bánt. Ez óhatatlan, elkerülni talán csak úgy tudnánk, ha életünket remeteként a világtól visszavonultan élnénk, nehogy bárkit is megbántsunk. Erre azonban nincs mód, legyen hát bármilyen jó a szív, aki emberek közt él, néha fájdalmat kell hogy okozzon nekik. Érzékeny természetem csapása volt, hogy én az egymást szóval, és tettel történő bántalmazásának mindennapi körforgását másoknál rosszabbul viseltem. Én mindig úgy éreztem, hogy egy átlagos embernél én sokkal több fájdalmat okozok környezetemnek, miközben az általuk okozott – akár aprócska- fájdalmakat fokozottan, irreálisan erősen szenvedem el. Ha úgy gondoltam rosszat tettem – ami gyakori volt – akaratlanul is büntetésre volt szükségem ahhoz, hogy valamiképp visszabillentsem az egyensúlyt, és ne érezzek magammal szemben aránytalanul nagy gyűlöletet. Büntetésem eszközévé tinédzserkorom hajnalán ez a primitív táplálkozási zavar vált. Ezt az apró hibát a rendszerben többnyire figyelmen kívül hagytam, elhanyagoltam, úgy éreztem amíg nem tudják mások, és ezzel fájdalmat nem okozhatok, addig ez a probléma gyakorlatilag nem is létezik. Sosem engedtem meg magamnak azt a gondolatot, hogy beteg vagyok, hogy segítségre szorulok, viszolygással töltött el a lehetősége is annak, hogy a szegény beteg szerepében tetszelegjek, sajnáltassam magam. Hihetetlen, hogy az ember mi mindent el tud hinni saját magának! Én 6 évet húztam így titokban, és fütyörészve, ugyan kérem, nálam nincs is egészségesebb ember, én rendben vagyok, a többieknek mindenféle baja van, de én hál’ Istennek megúsztam minden rosszat. Súlyosabb dolgoknak kellett ahhoz történnie, hogy végre hajlandó legyek segítséget kérni. Egy szakítás, és vér a torkomból. Nekem ezek kellettek ahhoz hogy kimondjam: egy kis bajban vagyok. 2013 áprilisában így végül azokhoz fordultam, akikben egyedül, és kizárólag bízhattam, az én személyre szabott isteneimhez: a szüleimhez. Pityeregve hívtam fel őket, én, a nagylány hiszen akkor éppen családi nyaralónkban pihentek mindketten  és másnap már ott ültünk hárman, egy-egy pohár bor mellett, és arról beszéltünk, mit fogunk tenni. Sosem felejtem el, hogy milyen türelemmel, bölcsességgel, és empátiával kezelték a helyzetemet. (Nem értem hogy hihettem korábban, hogy megrónak, és nem lesznek rám többé büszkék emiatt. ) Pár héten belül terápiára kezdtem járni, egy olyan pszichológushoz, akinek ezt volt a szakterülete.

A terápia. Egy külön könyvet tudnék írni belőle, annyi mindent mesélhetnék róla, csak félek ezt a könyvet végtelenül unalmas lenne elolvasni…  (Többek között ez a néhány hónapig tartó terápia volt az oka annak, hogy én magam is terápiával szeretnék foglalkozni, elsősorban művészetterápiával, ha úgy lesz.) Hogy utáltam magamat mikor elkezdtem, és az a másik ember velem szemben a széken, az a lelki tükör kellett ahhoz, hogy felismerjem a bennem elültetett érzések irracionalitását. Még egész biztosan nem állok készen arra, hogy a „nyilvánosság” elé tárjam az okait, és összetevőit annak, hogy bennem az életem egyes szereplői el tudták ültetni annak a gondolatnak a magját, hogy rossz vagyok, Hogy erkölcstelen vagyok, romlott, és nem érdemlem a boldogságot. Holott még csak nem tudtam, hogy én ezt gondolom! Elképesztő, hogy az ember a saját lelke mélyére ásva mennyi mocskot, és szemetet talál. Erről még egészen bizonyosan külön fogok írni, mert olyan összetett, és tanulságos volt, majd álneveket használok. Ezt követően egyébként kialakult egy erős érdeklődésem a pszichológia iránt, ami segített jobban megértenem magamon felül azokat az embereket is, akik a múltban bántottak engem, és azt, hogy ők is csak a saját ördögi köreiket róják, és ők sem tudják magukról, hogy hazudnak maguknak. (Ha az érzelmektől függetlenül nézzük, akkor nagyon érdekes volt esetleg felfedezni ismerőseimet egy-egy konkrétan diagnosztizálható lelki betegség jeleit.) Szintén sokat segített, hogy kibontakozott az asztronómia, és az asztrológia iránti érdeklődésem.

Hogy most egyenlőre több részletbe ne bocsátkozzam, mert senkit sem szeretnék hirtelen letámadni az én sérelmeimmel, ma már sokkal nyugodtabban tekintek vissza életemnek erre a zavaros időszakára. 2015 lett, és én végre egy kicsit úgy érzem, hogy biztonságban vagyok. Sosem felejtem el, hogy egy szakadék szélén járok, az önképzavaros betegségek mindig az ember sarkában járnak! De már látom, hogy mikor támad, és nem hagyok neki időt, és lehetőséget, hogy újra rajtam uralkodjon. Nem mondom, hogy egy kicsit nem nehezebb ezzel a gonosz kis kobolddal a nyakamon élni, de tisztábbá, őszintébbé, és erősebb akaratúvá tett engem a vele való küzdelem.

Ma azt gondolom, hogy jól vagyok. Hogy ugyan kérem, nálam nincs is egészségesebb ember, én rendben vagyok, a többieknek mindenféle baja van, de én hál’ Istennek megúsztam minden rosszat.