Életemet megemésztni nem tudom

S ezért kihányom azt.

Nem ismerek oly tavaszt

Melynek illatjától még nem undorodom.

Megkóstolom.

Nem érzek ízt, arcom jég-fintorba fagy

Semmi-fintor, ez az,

Az a nem-íz grimasz

Végtelenbe csusszan ez ólomsúlyú agy.

Vállam vonom.

Kásás paradicsom, langyos pocsolya.

Nem látok, csak nézek

Kaotikus részek

Tartalmatlan élet: ízetlen kaja.

Gondolkodom:

„Nem érzem az ízét, vagy tán nincs is az?...

Édes mindegy, kérlek

Az, hogy én mit érzek

Közömbös nekem, mint tehénnek a gaz.”

Hát folytatom.

Csámcsogva én sorsom épp addig eszem

Mígnem egy csúf ponton

Feneketlen gyomrom

Térfogatát tovább nem feszíthetem.

Még nem hagyom.

Hisztérikus, dühödt, bősz malom , na még!

Tompa öklendezés

Eszeveszett evés

Ennyi nekem kevés, messze még a vég!

Végignyomom.

Hideg van és sötét, áporodott űr

Levegőm is fogytán

Azt is megettem tán

Addig nyúzom magam amíg gyomrom tűr.

 Már nem bírom.

Életemet végre addig legelem

Míg tovább nem állom

Mind visszaokádom

Rút aszkézisemet megelégelem.

 Hát feladom.

Hideglázban, ríva, majd ordítozva,

Szánalmasan nagyon

Hadd legyek az, hagyom

Léhán roskadok belső tartalmamba.

Megnyugodom.

Maradok még kicsit lent a földön én

Igen elfáradtam

Lelkem is kiadtam

Fekszem a sötétben rém-konyhám kövén.

Még létezem.

Feltápászkodom hát, mozdulni szeretnék.

Könnyeim letörlöm

S foszlik bár a bőröm

És testem erőtlen, mi mást tehetnék:

Újrakezdem.

Megkóstolom.

Vállam vonom.

Gondolkodom.

Hát folytatom.

Még nem hagyom.

Végignyomom.

Már nem bírom.

Hát feladom.

Megnyugodom.

Még létezem.

Újrakezdem.

Feladtam az eszem vesztettem vagy nyertem?

Romlott vagy isteni?

Őrült
vagy, vagy zseni?

Okot -okozatot, forrást ki ismeri?

Helyes vagy helytelen?

Vagy tán lényegtelen?

És hogy melyik
vagyok

azt te miért tudhatod?

Vagy te tán azt hiszed, hogy neked van eszed?

Igazság, van olyan?

Ki súgta meg, hogyan?

Értékesen élni?

Fabatkát sem érni ?

Hogy merészeled te a másét megmérni?

Ez Rorschach-átok:

Mit látsz? Én mit látok?

Lehet nézni így is

Lőn egy újabb tézis

Pszichoanalízis

Nincsenek szabályok

Zokogva zabálok.

Csak az Egy volt igaz

De egyszer volt tavasz

És megette a gaz

Már semmi nem igaz.

Engem irtózatos, és démoni kéjjel

Árnyak kísértenek meg majd minden éjjel.

Mikor elmém tompul, s kitárul tudatom

Szerte-széjjel kereng, mint megannyi atom

Néma, síri csendből és vaksötétségből

Felvisít egy pólyás, messze fent az égből.

Lüktet halántékom, s jő a pokol csendje

Fekete pixelek néma végtelenje.

Az iszonyat tőre döfködi agyamat

Tudattalan görcsbe rángatom magamat.

Tárt ablakom alatt, rút haláltusába

Macskák marnak bele egymásnak húsába.

Sikítva kacagnak, dermedt jéggé fagyok

És érzem, hogy tudják, hogy én itt bent vagyok.

Óramű az elmém, mechanikus motor

Rohamos bomlása most magával sodor.

 Éjszakai lepkét ejt rabul a plafon

Gépiesen csattan rajta minden pofon.

Érzékimnek éle elviselhetetlen

Hallom hogy pusztul el, ó mi tehetetlen!

Holnapra már tetem. De hisz ki nem, igaz?!

Tetőzik az iszony, többé nincsen vigasz!

És egyszerre tudom, hogy ágyam végében

Ott ül lent a Sátán szobám sötétjében!

S végül ágyam alatt – a húsomban érzem –

Egy kéz reám mutat, a szívemre éppen!