Engem irtózatos, és démoni kéjjel

Árnyak kísértenek meg majd minden éjjel.

Mikor elmém tompul, s kitárul tudatom

Szerte-széjjel kereng, mint megannyi atom

Néma, síri csendből és vaksötétségből

Felvisít egy pólyás, messze fent az égből.

Lüktet halántékom, s jő a pokol csendje

Fekete pixelek néma végtelenje.

Az iszonyat tőre döfködi agyamat

Tudattalan görcsbe rángatom magamat.

Tárt ablakom alatt, rút haláltusába

Macskák marnak bele egymásnak húsába.

Sikítva kacagnak, dermedt jéggé fagyok

És érzem, hogy tudják, hogy én itt bent vagyok.

Óramű az elmém, mechanikus motor

Rohamos bomlása most magával sodor.

 Éjszakai lepkét ejt rabul a plafon

Gépiesen csattan rajta minden pofon.

Érzékimnek éle elviselhetetlen

Hallom hogy pusztul el, ó mi tehetetlen!

Holnapra már tetem. De hisz ki nem, igaz?!

Tetőzik az iszony, többé nincsen vigasz!

És egyszerre tudom, hogy ágyam végében

Ott ül lent a Sátán szobám sötétjében!

S végül ágyam alatt – a húsomban érzem –

Egy kéz reám mutat, a szívemre éppen!