Álmomban egy arctalan ember követ. Halkan lépdel mögöttem valahol, engem pedig fojtogat az árnyéka, a tüdőm összeszűkül, a levegő sűrűbb. Hangtalanságával bántja a fülemet, nem látom, nem hallom, nem tapintom, hanem tudom őt. Honnan tudom, kérdezitek most nyilván tőlem, és kérdezik veletek kétkedőn felvont szemöldökeitek, akiket – megvallom – utálok. A válasz kiábrándító lesz: halvány fogalmam sincs róla, az álmom kezdetén éppúgy mint a végén tudom őt, az embert aki engem követ, sajnos tehát nem tudom miért,vagy hogy jött létre ez a furcsa tudatállapot. Tudom, hogy megfordulnom, és szembenéznem követőmmel értelmetlen, ő nem az én súlycsoportom. Tudom azt, hogy ezzel egy igazságtalan csata venné kezdetét, sőt, még a csatáig sem jutnék el, mert követőm erősebb nálam, megfoghatatlan, misztikus, behatárolhatatlan. Arctalan. Ő az ismeretlen, minden ami rettegésben tart, és ami ellen nincsen fegyver melyet e világi kéz használni tud. Engem már le is győzött. A másik döntés a futás. De a futás elkezdése visszafordíthatatlan folyamatot vonhat maga után: a követésből üldözés lesz. Ehhez a lépéshez tehát bátorság kell. Ezen a ponton rendszerint bátor döntést hozok, és futásnak eredek. Ismeritek milyen az álombeli futás, amikor tiszta erődből törekszel, próbálsz minél sebesebben, minél nagyobb erővel törekedni előre, mégis csigalassúsággal haladsz, lábaid mintha nem érintenék a földet. Na az én futásom nem ilyen. Villámgyors, nem is futás, hasítás, szemembe csapódik a szembeszél, belevág az arcomba, hogy az már szinte fáj, a lábaim suhognak, kimelegszem. Sokáig futok így, ezt az elementáris erőt abból az iszonyból merítem, amit a hátam mögötti ismeretlen kelt bennem. Mikor azonban végső kimerülésemben megállok, tudatosul bennem, hogy az ismeretlen még mindig mögöttem van. Hasztalan volt futnom, nem hagyhatom le őt. Nem küzdhetek ellene az anyagi világ egy olyan eszközével, mint a sebesség.

És most már tudom, hogy az Ismeretlen mindig itt lesz a hátam mögött, és nekem az általa keltett iszonyban kell leélnem az életemet. Mert ez az arctalan ember a semmi, maga a nihil Ő a halál, az én szememben. Életem minden perce mögött csendben, arctalanul ott lebeg, amikor szeretek, amikor zokogok, mikor szórakozom, vagy megpihenek, mikor egy pillanat nekem fontos, a legnagyobb lényeg, ő hangtalanul fricskáz engem. „Minden semmivé lesz.” suttogja a csend által, és ettől már nem olyan ízes az étel, nem olyan dallamos a zene, nem olyan érzéki a csók. Az Ismeretlen, álmaim iszonyú szereplője az én próbatételem a boldogsághoz, az élet egyetlen, és legborzalmasabb démona: a kétely.