Életemet megemésztni nem tudom
S ezért kihányom azt.
Nem ismerek oly tavaszt
Melynek illatjától még nem undorodom.
Megkóstolom.
Nem érzek ízt, arcom jég-fintorba fagy
Semmi-fintor, ez az,
Az a nem-íz grimasz
Végtelenbe csusszan ez ólomsúlyú agy.
Vállam vonom.
Kásás paradicsom, langyos pocsolya.
Nem látok, csak nézek
Kaotikus részek
Tartalmatlan élet: ízetlen kaja.
Gondolkodom:
„Nem érzem az ízét, vagy tán nincs is az?...
Édes mindegy, kérlek
Az, hogy én mit érzek
Közömbös nekem, mint tehénnek a gaz.”
Hát folytatom.
Csámcsogva én sorsom épp addig eszem
Mígnem egy csúf ponton
Feneketlen gyomrom
Térfogatát tovább nem feszíthetem.
Még nem hagyom.
Hisztérikus, dühödt, bősz malom , na még!
Tompa öklendezés
Eszeveszett evés
Ennyi nekem kevés, messze még a vég!
Végignyomom.
Hideg van és sötét, áporodott űr
Levegőm is fogytán
Azt is megettem tán
Addig nyúzom magam amíg gyomrom tűr.
Már nem bírom.
Életemet végre addig legelem
Míg tovább nem állom
Mind visszaokádom
Rút aszkézisemet megelégelem.
Hát feladom.
Hideglázban, ríva, majd ordítozva,
Szánalmasan nagyon
Hadd legyek az, hagyom
Léhán roskadok belső tartalmamba.
Megnyugodom.
Maradok még kicsit lent a földön én
Igen elfáradtam
Lelkem is kiadtam
Fekszem a sötétben rém-konyhám kövén.
Még létezem.
Feltápászkodom hát, mozdulni szeretnék.
Könnyeim letörlöm
S foszlik bár a bőröm
És testem erőtlen, mi mást tehetnék:
Újrakezdem.
Megkóstolom.
Vállam vonom.
Gondolkodom.
Hát folytatom.
Még nem hagyom.
Végignyomom.
Már nem bírom.
Hát feladom.
Megnyugodom.
Még létezem.
Újrakezdem.
